Alapfokú iskoláit
Selmecbányán járta ki, érettségit
Nyitrán tett 1867-ben és még ugyanebben az évben
Vácott belépett a kegyes tanítórendbe. 1871-ben tett fogadalmat, a következő évben szentelték pappá.
Nyitrán teológiát, rendtörténetet tanult.
Széleskörű érdeklődésének, tudásszomjának megfelelően
Pozsony-Szent-Györgyön a magyar és német nyelv, a kémia és fizika, valamint a természetrajz tanára lett. Pályáját
Rózsahegyen folytatta egykori gimnáziumában, 1874-1876 között a
nyitrai rendházban, 1877 és 1884 között
Budapesten tanított.
1884-től a rendkormány
Kisszebenbe küldte, ahol igazgató és házfőnök volt. Egy év múlva
Trencsénben, 1887-ben
Nagybecskereken igazgató. A
magyaróvári rendház és iskola élére 1891-ben rendelték. Ő volt az algimnázium besorolású tanintézet utolsó igazgatója.
Tíz éves
magyaróvári működésének ideje alatt nemcsak természetszeretetéről, hanem gazdag és értékes irodalmi, szakirodalmi munkásságáról vált városszerte tisztelt szerzetestanárrá. Jeles botanikus volt, kertje tele növényritkaságokkal, amelyek a tanulóifjúság ismeretszerzését is segítették.
Rendes tagja volt a Magyar Természettudományi Társulatnak. Különféle lapokban jelentek meg társadalomtörténeti, természettudományi és néprajzi tanulmányai, legszívesebben azonban kedvenc tantárgyában, a földrajzban publikált. Számtalan tanulmánya jelent meg a gimnáziumi értesítőkben és a
„Mosonvármegye” c. helyi lapban.
Ezeket általában a (külföldi) helyszíneken járva saját tapasztalatai alapján írta. Élményszámba mentek a
magyaróvári Széchenyi-kör Kaszinójában tartott előadásai. Neki köszönhető a
magyaróvári gimnázium 1739-1894 közötti évtizedeinek krónikája.
Elnöke volt a Mosonmegyei Történeti és Régészeti Egyletnek, éppen vezetése alatt épült fel a városi múzeum neoklasszicista épülete. 40 éves tanári működés után maga kérte nyugdíjazását, haláláig különféle rendi tisztségekben az elszakított
Selmecbányán töltötte nyugdíjas éveit.
Helyettes házfőnökként neki kellett felszámolnia az ősi
podolini rendházat és gimnáziumot és a
selmecbányai rendházat, amelynek ő volt az utolsó lakója.
