Elemi iskoláit a szülőfalujában, az algimnáziumot a
kőszegi evangélikus gimnáziumban végezte 1852-től. 1856-ban családi körülményei miatt a tanítói pályára lépett. Vas és Sopron megyei községekben volt segédtanító, 1858-ban
Győrött családoknál nevelő.
1859-től a
soproni tanítóképzőben tanítói oklevelet szerzett. A következő évben
Nagykanizsán megszervezte az evangélikus iskolát, de 1862-ben már ismét
Győrben tanított, 1865-től pedig a
pesti evangélikus elemi iskola tanítója, később igazgatója lett. 1877 és 1895 között a
budapesti állami
polgári iskolai tanítóképzőben a pedagógia tanára, az Országos Rajztanárképző Akadémián ugyancsak pedagógiát oktatott, s egyúttal tanára volt a
győri tanítóképzőnek is. 1896-ban történt nyugdíjazása után előbb
Győrbe, majd
Pozsonyba, végül
Pándorfalura költözött, mert itt élt nevelt és adoptált fia,
Péterfy Sándor vasúti tiszt. Itt élt 14 év múlva bekövetkezett haláláig.
Budapesten a Kerepesi úti temetőben nyugszik a főváros által fölajánlott díszsírhelyen. Fáradhatatlan munkása volt a magyar népoktatásügynek, a tanítóság egyesületi szervezésében és irányításában korának egyik vezéralakja.
1870-ben részt vett az egyetemes tanítógyűlés szervezésében, 1875-ben kezdeményezésére alakult meg az Eötvös-alap, hogy a tanítóknak és családtagjaiknak segítséget nyújtson. Ennek az érdekvédelmi, jóléti és szociális szervezetnek 1900-ig elnöke is volt.
1899-ben hozta létre a magyar tanítók két főiskolai internátusát
Budapesten és
Kolozsváron. 1872-től az Országos Közoktatási Tanács tagja, 1878-1880 között a Paedagógiai Társaság alelnöke, a Tankönyvbíráló Bizottság tagja, a Tanítóképzőintézeti Tanárok Országos Egyesületének elnöke (1889-1899).
1872-1873-ban szerkesztette a
„Népnevelők Lapjá”-t. Cikkei, tanulmányai jelentek meg a
„Népnevelők Lapjá”-ban, a
„Nemzeti Nőnevelés”-ben, a
„Magyar Tanítóképző”-ben. Több tankönyvet írt a népiskolák számára. Érdemeiért a kormány 1896-ban királyi tanácsossá nevezte ki.
